Egy zászló mindenek felett

(Nyugodtan olvasd végig, mert nem csak arról szól, amit az eleje látszólag ígér!)

1972-őt írunk, tizenéves éveim közepén járunk. Fradi – Újpest meccs elengedhetetlen kellékeként jelenítettem meg korántsem szerény személyemet talpig zöldben és fehérben, a Megyeri úton labdarúgó esemény lebonyolítása céljából létre hozott létesítményben – leánykori nevén Dózsa pálya.

Ez volt az a mérkőzés, amit a Fradi kettő nullára nyert meg és Páncsics Miklós (Isten nyugosztalja) az akkori sportújság tudósítójától, a Népsport első tízes osztályzatát érdemelte ki kimagasló teljesítményéért.

A meccs végeztével, hazajutás okán az egyik villamos (népszerű nevén tuja) járatát vettem igénybe, mint jeleztem volt, zöld fehér színekben tündökölve. Ez a viseleti megnyilvánulás akkor tájt sem volt annyira bölcs dolog a város azon szegletében, de nem jelentett még közvetlen életveszélyt. Más is hasonló képpen gondolkodhatott, mert a következő megállóban felszált egy kolléga, aki szintén a stadion irányából nyilván haza szándékozott jutni. Ugyanúgy nézett ki nagyjából mint én, korban, termetben, egy apró különbségtől eltekintve, hogy az ő nyakába lila fehér színű zászló volt tekerve.

Csapatom győzelmére való tekintettel felsőbb rendű ábrázatot öltve belevigyorogtam a képébe és roppant szellemesen tettem fel neki egy indiszkrét kérdést, mi szerint „mi van haver, kikaptatok?” és, hogy ne tőmondatban fejezzem ki magam, hozzátettem, te lila majom.

Képzeljétek el, zokon vette!

Úgy vélem hasonszőrű rokonának vélt engem, mert szerinte én is majom voltam, csak a zöld fajtából. No nem szaporítanám a szót feleslegesen, szó szót követett (egyikünk sem érdemelte ki még csak a jelölést sem a Kazinczy díjra) majd éppen újólag megállni volt köteles a villamos, mert odaért a megálló.

Miután láthatóan mind a ketten a jól nevelt feltörekvő ifjúság mintapéldányai voltunk, megegyeztünk, hogy a megkezdett vitánkkal nem terheljük a villamos jobb sorsra érdemes utazó közönségét, ezért mindketten leszálltunk dagadó keblünkben azon meggyőződéssel, hogy origámit hajtogatunk a másikból.

Ő előttem, én meg szorosan a nyomában, nehogy menekülni tudjon. Még a fél lábam a villamos lépcsőjén volt, amikor váratlanul a szavamba vágott, de úgy tiszta erővel. Kissé meglepett ez a hirtelen ideges mozdulat.

Ugyanakkor nem voltam járatlan ebben a sportágban, hiszen genetikailag pigment túltengésben szenvedő, nem nap által pirított egyedek közelségében nőttem fel. Ebből a tényből fakadóan több sportágban is jeleskedtem. Például a futás. Ki előtt éppen, vagy ki után, mikor hogy hozta a sors. A közel harcot annyira nem kedveltem a putrilakókkal, mert a küzdőfeleim rendszerint számomra nehezen elviselhető „illatot” árasztottak. Mondhatnám úgy is, hogy a szagukat sem bírtam, ezért inkább az ütő távolság precíz mértékét mindenkor figyelembe véve tartottam követendő stratégiának és akkori életszakaszomban meglehetős hírnévre tettem szert ezen sportágban.

Ez esetünkben hamar egálra hoztam a kapott és adott egyenleget, így azonos alapállásból osztottunk a továbbiakban egymásnak néhány egészséges életerős pofont. A nyomaték kedvéért mindezt ökölbe szorított tenyérrel. A másik ütlegelésén túl, az volt a célja a küzdelemben résztvevőknek, hogy megszerezzék a másik nyakában csüngő csapatzászlót, mert az lett volna a győzelmi ereklye.

Szóval ütöttük, vertük egymást, mint az korai férfiasságunkból csak kitellett. Elég pocsékul néztünk már ki, nem lehetett tudni ki kinek a vérével volt összekenve. Később nem volt otthon egyszerű elhitetni egyikünknek sem, hogy neki mentünk a kapufélfának. Nekem is ki kellett találnom valami életre való történetet, mert a valóság közkinccsé tétele veszélyeztette volna az „odamész meccsre ahova akarsz és akkor amikor” szabadkártyám visszavonását eredményezhette volna. Így aztán én lettem a történetemben természetesen a pozitív hős, aki megmentette a királylányt a hétfejű sárkány tolakodásától.

Anyám végig hallgatott, rám nézett, tudtam hogy baj van, nem kajálta a dumámat. Aztán legyintett egyet, „néztél már ki cefetebbűl is, azt is túl élted, ezt is túl fogod”. Ügy lezárva.

Aztán amíg szorgalmasan gyűrködtük egymást az ellennel, egyszer csak előkerült egy terjedelmes asszonyság. Akkora lapát tenyere volt, hogy neki nem kellett további eszköz, hogy kirámolja a szenes vagonokat. Megragadta a küzdőfelek vállát, úgy, hogy azt hittem eltöri a kulcscsontomat. Félre penderített bennünket egyiket erre a másikat amarra, s egyben tudomásunkra hozta, hogy mind a kettőnket ott helyben megpocsékol (más kifejezést használt), ha nem hagyjuk abba.

Attól a lehetőségről mindketten elszörnyedtünk, hogy beváltja első benyomásra is rettenetes ígéretét, hiszen az akkor még meglévő ártatlanságom elveszítésének képlete más egyenlettel volt felírva rózsaszínű álmaimban. Azonnal beleegyeztünk az így ránk mért döntetlenbe és ment ki – ki a maga útjára.

Rá két hét múlva a Népstadionban magyar-román meccsre volt sok ezer mással jelenésem. Ülök a „táborban” a felső karélyon, egyre csak telik a lelátó. Egyszer csak bekövetkezett az, aminek nullához egy igen közeli érték volt csupán az esélye, leült mellém a dózsás utcai harcos edző partnerem. Ő is felismert. Egymásra vigyorogtunk, mintha mi sem történt volna. A magyarok góljánál egymás nyakába ugorva örjöngtünk… aztán soha többé nem láttuk egymást.

Egy dolog viszont egy életre megragadt bennem az eset kapcsán.

Egy zászló mindenek felett.

És most erre szeretném nemzeti közös ügyünk kapcsán a fenti történetet lekerekíteni.

Most, hogy vége van az össznépi őrületnek és reményekkel teli EP és önkormányzati választásoknak, újból eljött a szellemi kijózazonodás és valóság felismerésének az ideje.

Talán ismét, mint már annyiszor rádöbbenünk arra, hogy a demokrácia nevű intézmény rendszert nem nekünk találták ki. Ha azzal bármilyen célt, ami a tágabb közösség jólétét szolgálná el lehetne érni, már régen tiltó listára tették volna.

Vészterhes idők sötét fellegei tornyosulnak a láthatáron. Nagyon nem mindegy milyen és kit szolgáló döntések születnek. Eljött – már réges,régen eljött – az az idő, hogy félretegye mindenki az egyéni ambícióit, megrögzött eszméit és felsorakozzunk egy zászló alá.

Van több is ilyen, nyilván. Melyik legyen az? Az, amelyik a legkisebb erőkifejtést igényel az egyénektől, nulla kockázatot rejt magában és jogilag megalapozott, ráadásul a siker reményét is hordozza.

Szerintem logikus lenne egy ilyen jelzőkkel illethető program első lépésként.

A Magyarország nevű Alaptörvénnyel felizgatott állam jogilag nem létezik. Ennek az ellenkezőjét még senkinek sem sikerült bizonyítani.

Javaslatom a következő:

E tárgykörben a legképzettebb Geri Tibor. Ez részemről vitán felül áll. Aki ezt nem ismeri el, az csak a személyes ambícióit hajtja. Ha most valaki azt gondolja, hogy Geri szekér tolója lennék, csak szíves tájékoztatásul közlöm, hogy hosszú évek óta tiltva vagyok általa a facén.

Nem mellesleg én már az Alaptörvény elfogadásának napján hangoztattam ellen véleményemet a törvény alkotók irányába. Azon okból gyalogoltam végig ugyanis az országot Verecke felöl 2011 tavaszán, hogy felhívjam az éppen akkor készülő jogtalanságra a figyelmet. Vagyis önálló véleménnyel, nem pedig utánzottal rendelkezem.

Azt vetik a legtöbben Geri szemére, hogy elismeri a 49/20-as törvényt legálisnak és a kommunista alkotmányt akarja helyre állítani.

Könyörgöm, ha hatásos eredményt akarsz elérni bizonyos tárgykörben, amihez kiváló eszköz egy koszos szívlapát, hogy azzal verd hátba azt akit illet, akkor azt használod, vagy a míves törékeny legyeződet?

Egy kérdés. Nem mindegy, hogy Geri egyénileg milyen államformát akar? Az nem az ő kompetenciája, hanem egy népszavazásé, vagyis mindannyiunké, amikor annak eljön az ideje.

Ami az ő dolga, az az, amit vállalt. Ha helyzetbe hozzuk és megvívhatja a hatalommal a jogi csatáját, az a jelenlegi idegen érdekeket szolgáló rendszer bukásával jár.

Hát, részemről hajrá!

Mondjátok meg, mit veszítethetünk azzal, ha a Szabadság Mozgalom lapján található Nyilatkozaton adjuk a nevünket ahhoz, hogy megfelelő létszámú támogatottsága legyen és érdemben Geri dolgozni tudjon?

(szóljon neki, aki teheti, hogy jelenleg a Nyilatkozat link nem működik, orvosolja)

Semmi veszíteni valónk nincs, viszont mindent megnyerhetünk!

Adjuk meg ennek az esélyét! Napi öt-tíz perces elfoglaltsággal, ezen ügylet népszerűsítésével csodát lehetne művelni.

Ha mégsem működik, tovább lépünk más esélyes megoldások felé, de csak egyesével, mindig csak egy dolgot támogatva.

Egy Zászló, vagyis egyszerre csak Egy Ügylet mindenek felett!

Ez a nemzeti összefogás!

2024. EP választások utáni napok egyikén

(OFA)